Layla J. White vagyok. Tudom, fura név. Legalábbis szerintem az. De már hozzászoktam.
Nemrég érettségiztem le, a városi, vakok számára kialakított gimnáziumba. Igen, vak vagyok. A sötétség leplében kell éljek, de már régen megszoktam, hiszen születésem óta vak vagyok. Sokan sajnálnak, és kivételeznek velem, pedig nincsen semmi bajom. Nem vagyok beteg. Makkegészséges vagyok, csak egyszerűen én másképpen élek. A látásom nélkül.
Mint egy normális embernek nekem is van hobbim. Tulajdonképpen a hobbim a két kutyám, és ami azt illeti nemrég elkezdtem gitáron tanulni, mondjuk ez nekem eléggé nehéz, de elkötelezett vagyok, és nem adom fel.
- Kicsim, ezt el sem hiszem! Kitűnőre érettségiztél! – örvendezett anyu
- Szerintem egy vak suliba te is simán kitűnőre érettségiznél… - közöltem unottan. Nem tanulunk úgy, mint mások. Könnyített minden, és ezzel is éreztetik velünk, hogy kevesebbek vagyunk, mint egy normál ember. Mit ne mondjak, tényleg néha "fogyatékosnak" érzem magam...Az emberek annyira rosszul állnak a látáskárosult emberekhez, hogy az már szinte sértő. Anyu is néha ilyen. Megpróbál nekem mindent megadni, és folyamatosan csak segíteni akar.
- Elhiszem kincsem, hogy szeretnél normálisan tanulni, úgy mint bárki, de be kell látod, hogy...
- Anya! - vágtam közbe gorombán - Én csak... nem szeretnék ennyire kilógni a sorból...
- Ne hülyeskedj már, dehogy lógsz te ki!
- De én úgy érzem...- ültem fel az asztalra - Zavar, hogy kivételeznek velem...
- Layla, 18 éves múltál. Fogadd el végre, hogy ki vagy! Én már nem tudok neked semmit mondani, mert csak ismételném magam. Ideje lenne kezdened valamit magaddal. Tervezni. Mert te is olyan ember vagy, mint bárki! - kaptam meg a fejmosást, anyu vadonatúj dilemmájáról, a "te jó ég, mi lesz a lányomból?!" címszó alatt.
- Gitár...- kezdtem halkan érvelni, de anya egyből közbe vágott
- Gitározással nem érsz el semmit!
- Majd leszek mellé énekes! - ötletetem
- Jajj, ez nem így működik! Vedd már egy kicsit komolyan! - háborodott fel mostmár ténylegesen
- Lehetne, hogy ezt ne most beszéljük meg? - kérdeztem feszülten, mert tudtam jól, hogy igaza van. Muszály lesz tennem valamit majd a jövőben...A közeljövőben...
- Természetesen! - mondta mogorván anyu, és hallottam, ahogy léptei távolodnak. Remek! És még ő akadt ki!
Jön a B terv. Apa! A korlát mentén lelépcsőztem a garázsba. Tudtam, hogy ott találom majd mindkét jómadarat
- Hello, Mr. és Mrs.Mindentmegszerelek! - köszöntöttem pimaszul aput, és a bátyámat, Mikeot
- Hé! - háborodott fel Mike
- Bocsánat, Mindentmegszerelek Junior - vigyorogtam
- Miben segíthetünk, művésznő? - kérdezte apa. Így hív amióta tanulok gitározni
- Apa, beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem
- Persze, szépségem! Mikey, addig menj fel, kérlek!
- Persze. Mindig nekem kell felszívòdni - morgott. Megvártam még Mike felmegy és már neki is kezdtem
- Apa, kezdem azt hinni, hogy anyunak igaza van. Semmihez sem tudok kezdeneni. Egy nagy senki leszek! Mi a fenét csináljak? - hadartam
- Hé, tudod mi erről a véleményem! Az én hercegnőmet nem fogja senki átvágni, márpedig az olyanokat, mint te könnyedén átverik, jópár munka helyen!
- De a te hercegnőd már nagy lány, és meg kell értened, hogy nem fogok mindig itthon csücsülni!
Ezt csend követte. Mindketten elgondolkodtunk - Apa... - kezdtem - A vakok mehetnek egyetemre? - kérdeztem
- Nem tudom. Miért is ne mehetnének?
- Én még nem tudok eleget. Szeretnék egyetemre menni. Vagy főiskolára! De látó emberek közé!
- Hát én nem is tudom... - vakarta meg a tarkóját - Nem bírnád...nem tudnál tanulni... a könyvek - ellenkezett
- Majd leszenek bre írásos könyveim!
- Van fogalmad róla, hogy az mennyibe kerül?! - kiáltott rám apa
- Jó, felfogtam!Ülhetek itthon... - motyogtam csalódottan, majd a lépcsőt kezdtem keresni
- Hercegnő, várj, felkísérlek! - lépett apa utánam
- Nem kell! - rántottam ki a kezeiből a karom. Elsomfordáltam a szobámig és leültem az ágyam szélére. A hajamat piszkálnitam, és éreztem ahogy a könnyek lefolynak az arcomon.
- Hé... - hallottam meg Mike kedvességgel teli hangját - Hugi, minden oké? - közelebb jött hozzám. Szipogva megráztam a fejem - Elmondod mi bánt? - leült mellém
- Csak... egyszerűen... - kezdtem dadogni, ő pedig higgadtan várta, hogy folytassam - I...ilyenkor jövök rá, hogy...nehéz. Hogy nem vagyok olyan mint mások - a hangom a sírás miatt teljesen eltorzult. Sokkal magasabb volt a szokottnál - Nem lehetek soha senki, és semmi... - suttogtam. Ezzel az egy mondattal adtam fel az álmom. Hogy én? Énekeljek? Haha, jó vicc! Egy magamfajta, vak lányból soha senki nem lehet. Megint sírdogálni kezdtem. Éreztem, ahogy Mike átölel.
- A reményt soha nem szabad feladni - suttogta. Oh, pedig én már mennyire régen feladtam... - Boldog leszel. Ha majd jön valaki aki... - kezdte
- Nekem nem jön senki! Nem is kell, hogy jöjjön! Nekem nincs szükségem senkire, csak rátok, és kész! A családomra! - kiabáltam - Meg... hozzám ugyan ki jönne? Egy lányhoz aki nem l
Egy lányhoz aki nem lát... - motyogtam halkan, lehajtott fejjel... - senki... - sóhajtottam
- Ugyan Layla! Te gyönyörű vagy, jószívű, kedves és ha ezek megvannak benned, akkor nem számít senkinek, hogy nem látsz! - biztatott
- De nekem számít... - erre a mondatomra nem tudott mit mondani. Csendben maradt. De jelen volt velem teljes mertékben. A vállamat ölelte át az egyik kezével
- Mike! - kaptam felé a fejem
- Hm?
- Én...én hogy nézek ki? - kérdeztem halkan. 18 éve vak vagyok, de ezt még soha senkitől nem kérdeztem meg
- Ezt nem én fogom neked elmondani... - mondta némi gondolkodás után
- Hát ki? - kérdeztem értetlenül. Hiszen ő is lát engem!
- Majd egy olyan személy, akinek több leszel, mint egy kishúg, és aki többet lát benned, mint bárki...
- Mi van? - nevettem fel, pár másodperc csönd után
- Semmi - sóhajtott lemondóan
